Kinderbilder bedeckten den Kühlschrank.
Drei kleine Rucksäcke hingen neben dem Eingang.
Überall lagen Schuhe.
Das graue Wohnzimmer hatte rosa Decken, Kuscheltiere und eine Pappburg hinzubekommen, die Nathan nicht wegwerfen durfte.
Claire hielt sich die Hand vor den Mund.
„Du hast alles verändert.“
Nathan sah sich um.
„Sie waren das.“
Sie ging in Richtung Flur.
Als sie das Schlafzimmer sah, fing sie an zu weinen.
Drei Namen waren über den Betten an die Wand gemalt worden.
ELLIE.
HANNAH.
SOPHIE.
Darunter standen Fotos aus den vergangenen Wochen.
Pfannkuchen-Vormittage.
Ein Ausflug ins Aquarium.
Eine Höhle an einem regnerischen Nachmittag.
Nathan mit der Plastiktiara auf dem Kopf.
Claire nahm dieses Bild in die Hand.
„Du hast das getragen?“
„Für ungefähr zwölf Sekunden.“
Hannah tauchte hinter ihnen auf.
„Es waren zwanzig Minuten.“
„Das waren es ganz sicher nicht.“
„Du hast getanzt.“
Nathan sah entsetzt aus.
„Du hast versprochen, das nie wieder zu erwähnen.“
Claire lachte so sehr, dass sie sich hinsetzen musste.
An diesem Abend aßen sie Spaghetti.
Hannah bestand darauf, dass die Soße zur Feier des Tages rosa sein sollte.
Nathan nahm zu viel Rote-Bete-Farbe.
Das Ergebnis sah lächerlich aus.
Sophie liebte es.
Claire nahm einen Bissen, sah Nathan an und brach wieder in Gelächter aus.
„Was?“
„Das ist furchtbar.“
„Den Mädchen schmeckt’s.“
„Die Mädchen essen auch Cracker, die sie unter der Couch finden.“
Nathan zeigte mit der Gabel auf Hannah.
„Das ist ein einziges Mal passiert.“
„Zweimal“, korrigierte Ellie.
Einige Minuten lang füllte sich die Wohnung mit durcheinanderredenden Stimmen.
Nathan lehnte sich zurück.
Fünf Teller.
Fünf Menschen.
Fünf Jahre zu spät.
Aber hier.
Nachdem die Mädchen schlafen gegangen waren, fand Nathan Claire auf dem Balkon.
Seattle glitzerte unter den Wolken.
Sie trug einen Pullover über den Schultern.
„Kalt?“
„Ein bisschen.“
Er setzte an, seine Jacke auszuziehen.
„Geht schon.“
Nathan hielt inne.
Sie standen nebeneinander.
Ohne sich zu berühren.
„Ich habe nachgedacht“, sagte Claire.
„Gefährlich.“
Sie lächelte schwach.
„Darüber, was als Nächstes passiert.“
Nathan nickte.
„Ich habe mit Megan gesprochen.“
„Ich weiß.“
„Sie hat das gemeinsame Sorgerecht erwähnt.“
Nathan figyelmesen figyelte Claire-t.
„Én ezt akarom.”
Lenyelte a torkában lévő gombócot.
„Tudom.”
„De nem azért, mert megpróbálok elvenni tőled valamit.”
„Ezt is tudom.”
„Mindkettőnkre szükségük van.”
Claire az erkélyajtón át nézett kifelé.
„Bálványoznak téged.”
„Én is bálványozom őket.”
„Bíznak benned.”
Nathan várt.
Claire suttogta: „Félek.”
„Tőlem?”
„Attól.”
A kettejük között mutogatott oda-vissza.
„Attól, hogy elhiggyem, család lehetünk, csak hogy aztán rájöjjünk, csupán bebeszéljük magunknak, mert valami szörnyűség történt.”
Nathan elgondolkodott ezen.
„Nem kell semmit bebeszélnünk magunknak.”
„Ez mit jelent?”
„Azt jelenti, hogy én vagyok az apjuk, akár együtt vagyunk, akár nem.”
Claire ránézett.
„És te?”
„Te fontos vagy nekem.”
„Ez nem válasz.”
Ő szomorúan mosolygott.
„Nem.”
Nathan a korlátra tette a kezét.
„Öt évvel ezelőtt rossz módon szerettelek.”
Claire tekintete megenyhült.
„Azt hittem, valakit szeretni annyit jelent, hogy az életünkben akarjuk őt.”
Megrázta a fejét.
„Nem értettem meg, hogy helyet kell teremteni az embereknek. Igazi helyet. Nem csak azt, ami megmarad, miután a munka minden mást elvitt.”
Claire nem szólt semmit.
„Most másképp szeretlek.”
Lefelé nézett.
„Mostanra alig ismersz.”
„Akkor meg fogom tanulni.”
„Mi van, ha megváltoztam?”
„Az vagy.”
Ez meglepte őt.
„Én is.”
Nathan az üvegen át a folyosóra nézett, amely tele volt gyerekrajzokkal.
„Talán épp ezért nem kellene megpróbálnunk bármit is újraéleszteni.”
„Mit kellene tennünk?”
„Újrakezdeni.”
Claire szemét megtöltötték a könnyek.
„Nem ígérünk olyat, amit nem tudunk betartani?”
„Nem.”
„Nem teszünk úgy, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna?”
„Nem teszünk úgy.”
„Nem próbálunk mindent pénzzel rendezni?”
Nathan elmosolyodott.
„Ez nehéz lehet.”
Ő nevetett.
Aztán komoly lett.
„Nathan.”
„Igen?”
„Tényleg sajnálom.”
Ő fürkészte őt.
„Tudom.”
„Keményebben kellett volna harcolnom, hogy elérjelek.”
„Igen.”
„Minden jogod megvan, hogy dühös legyél.”
„Az is voltam.”
„Voltál?”
Nathan a hálószoba felé nézett, ahol a lányok aludtak.
„Valamit megértettem.”
„Mit?”
„Ha a következő öt évet azzal töltöm, hogy az elmúlt ötért büntetlek, akkor a végén csak tízet veszítettünk el.”
Claire lehunyta a szemét.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Nathan nem törölte le.
Még nem.
Bizonyos távolságokat becsületes módon kellett leküzdeni.
Három hónappal később Nathan először lépett be Claire kórházi kezelése óta a Cole Development negyedéves igazgatótanácsi ülésére.
Azt a piros nyakkendőt viselte, amelyet a lányok választottak.
Az igazgatótanács tagjai arra számítottak, hogy bejelenti visszatérését a teljes munkaidős vezetésbe.
Helyette egy dossziét tett az asztalra.
„Lemondok a vezérigazgatói posztról.”
Csend.
Az igazgatóság egyik tagja rámeredt.
„Maga mit tesz?”
„Elnökként maradok, és megtartom a tulajdonrészemet, de a napi ügyeket Rachel veszi át ügyvezető igazgatóként, amíg a testület lefolytatja a folyamatát.”
👉 Olvasd el a 4/5. részt itt >>
