Rögtön utána egy másik.
Azt hiszed, megalázhatsz és csak úgy elmehetsz? Hogy elviszed az autómat?
És aztán valami, amitől megfagyott az ereimben a vér, és a csontjaimig megdermedt az agyam:
Mondd meg Megannek, sajnálom, hogy belekeveredett. De ma éjjel véget ér az egész.
Megan megérintette a vállam, és azt mondta: „Istenem. Ő tudja.“
Miller őrmester elvette a telefonomat, feljegyezte az üzeneteket, komor arccal. „Ha megjelenik, ne lépjen kapcsolatba vele. Hívjon minket. Ne nyissa ki az ajtót.“
Teljes erővel lecsapott rám: ez nem egy gyorsan széteső házasság volt. Ez nem egy csúnya válás volt. Ez egy férfi volt, aki terveket szőtt, forgatókönyvet írt, és erőszakkal kényszerítette a valóságot, hogy azt kövesse.
És ahogy az ég Megan ablaka mögött sötétedett, és a külvárosi utcát árnyékok tájává változtatta, a gondolataim egyetlen hátborzongató kérdés körül forogtak:
Ha az autóm nem lett volna abban az állapotban, hogy balesetet okozzon… mit tett volna Logan helyette?
Az éjszaka gyorsan leereszkedett, és a ház túl kicsinek tűnt ennyi félelemhez odabent.
Lekapcsoltuk a fő világításokat, és csak a folyosón lévőket hagytuk égve, ami bunkerhangulatot teremtett. Anya a kanapén ült, és imákat mormolt, mintha valakivel telefonálna, aki közbe tudna lépni. Megan idegesen járkált fel-alá a folyosón, és harminc másodpercenként ellenőrizte a bejárati ajtó zárját.
Az ablak mellett maradtam, a redőnyök között kémleltem, és figyeltem az utcát.
20:46-kor a kint lévő rendőr jelentést vett a rádióján. Láttam, ahogy felegyenesedik az ülésben, és a fejét az utca sarkára fordítja.
Egy sötét szedán halad el lassan Megan háza előtt. Túl lassan.
A szívem a torkomban dobogott. „Ő az” – suttogtam, bár azt sem tudtam, igaz-e. Nem a Genesis-e volt. Kibérelte? Vagy az ellenségé volt?
A szedán továbbhaladt az úton… aztán visszafordult.
Miller őrmester keze a rádióhoz nyúlt. Halkan beszélt, és egy pillanattal később megláttam egy másik járőrkocsi tükröződését, amely az utca északi végéről kanyarodott be.
A szedán megállt körülbelül egy háztömbnyire tőlünk.
Egy férfi szállt ki.
Logan.
Zakót viselt, mintha valahová társaságba menne – talán vacsorázni. A haja rendben volt, a tartása egyenes. Nem úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. Úgy nézett ki, mint a férfi, akihez hozzámentem. A kezében egy műanyag zacskó volt apróságokkal, amely enyhén himbálózott, mintha vacsoramaradékot vagy a kibékülés gesztusát hozná.
Megan fojtott hangot adott ki a folyosóról. „Miért tűnik… normálisnak?”
„Mert kezd ideges lenni” – mondtam, és figyeltem. „Azt akarja, hogy a szemtanúk kételkedjenek bennünk. Nyugodt, józan férfinak akar tűnni, aki megértést tanúsít hisztérikus felesége és sógora iránt.”
👉 Olvasd el a 4/5. részt itt >>
