Logan a verandára lépett. Nem dörömbölt. Egyszer, udvariasan kopogott. Ritmikusan.
„Claire” – kiáltotta. A hangja elég hangos volt ahhoz, hogy a szomszédok is hallják, és pontosan olyan hangsúllyal szólt, hogy aggódónak tűnjön. „Nyisd ki, drágám. Beszélnünk kell.”
Meg sem mozdultam. Mozdulatlanul álltam a nappali árnyékában.
Újra kopogott. „Megan, gyerünk. Ez köztem és a feleségem között van. Ne avatkozz bele.”
Miller őrmester kiszállt a járőrkocsijából, és elindult a felhajtón. „Uram, lépjen el az ajtótól.”
Logan meglepődve fordult meg. Aztán mosoly ömlött el az arcán. Ijesztő volt, milyen gyorsan tudott átváltozni. „Rendőr. Hála Istennek, hogy itt van. A feleségem kicsúszik a kontroll alól. Összeomlik. Ellopta az autót, és elszökött.”
Miller nem viszonozta a mosolyt. A kezét az öve közelében tartotta. „Bejelentést kaptunk gyújtogatásról és idegméreg-gyanús szabotázsról. Vizsgáljuk ezeket a jelentéseket, Pierce úr.”
Logan arca egy pillanat törtrészére megdermedt – a tiszta düh mikro-kifejezése –, majd újra kisimult. Kicsit felnevetett, fölényes mosollyal. „Ez őrültség. Carolyn – az anyám – hiszen megmondta magának, hogy az az autó az övé, nem? Megerősítheti, hogy minden rendben van. Csak Claire gyógyszerét viszem. Elfelejtette magával hozni.”
Felemelte a kis tárgyakkal teli táskát.
Összeszorult a gyomrom. Olyan jó volt ebben. Olyan történetet festett, amelyben én voltam az őrült.
„Carolyn mondta nekem,” szólaltam meg, és a szemem égett az árulástól.
Megan úgy tűnt, mintha minden pillanatban sírva fakadna. „Megígérte.”
A telefonom újra rezgett – nem üzenet volt, hanem hívás. Carolyn.
Felvettem, és gondolkodás nélkül bekapcsoltam a hangszórót.
Carolyn hangja rekedten, mohón szólt. „Claire! Claire, itt van. Megjelent, amikor kint vártam. Azt mondta, meg akar ‚nézni’ valamit a sárvédőn. Utána mentem…”
„Carolyn,” mondtam olyan élesen, hogy üveget lehetett volna vágni vele, „vezethetek azzal az autóval?”
Szünet. Csend, amely az igazságot kiáltotta.
„Nekem jött,” zokogta. „Elvett valamit. Egy feszítővasat. A zsebébe tette, és elhajtott a támadója autójával.”
A kint lévő rendőr meghallotta a zajt, vagy talán észrevette a változást Logan testtartásában. „Uram,” kiáltotta Miller az ajtón keresztül, „maradjon bent! Kezeljük a helyzetet.”
Logan udvarias maszkja lecsúszott. Nemcsak hogy lecsúszott; darabokra tört. Öklét szorítva rontott a rendőrnek. „Nem tarthat távol a feleségemtől! Krízisben van!”
Miller kinyújtotta a karját, és a testtartása megfeszült. „Lépjen hátra. Azonnal.”
Logan kissé felemelte a kis tárgyakkal teli táskát. „Elhoztam neki azokat a dokumentumokat, amiket kért! Látja? Segítek neki!”
A rendőrautók fényei villogtak, és Logan arcát kékre és pirosra festették. Egy pillanatra két különböző embernek tűnt – az egyik nyugodtnak, a másik dühöngőnek.
És akkor jött a második sokk.
👉 Olvasd el a befejező részt (5/5) >>
