Eleanor nem várt tovább. Fojtott sikolyt hallatott, és kitárt karokkal rohant előre, míg a kapzsiság és kétségbeesés eltiporta benne minden szégyent. „Az unokáim! Ó, hála az égnek! Az unokáim! Milyen jóképűek! Olyan gazdagnak tűnnek! Nézd meg a kabátkáikat! Julian, nézd, vannak örököseink! Az örökség megmenekült!”
Megpróbálta kinyújtani a kezét Liam felé, az arcát groteszk „sajátítói” mosolyra torzítva.
Előreléptem egy támadó kobra sebességével. Nem kiabáltam. Nem vesztettem el a nyugalmamat. Egyszerűen csak felemeltem kesztyűs kezemet, és olyan erővel löktem el a karját, hogy megtántorodott hátrafelé a szökőkút felé.
„Megengedi?” – mondtam, a hangom olyan hideg volt, hogy meg tudta volna fagyasztani az üveget. „Mit képzel, kihez mer hozzáérni?”
„Katherine! Én vagyok az! Julian anyja vagyok! A nagymamájuk vagyok!” – sürgette Eleanor, és a hangja hisztérikus magasságokba szökött, amint észlelte a többi milliárdos szülő kíváncsi, ítélkező pillantásait a teremben. „Jogom van látni a saját véremet és testemet! Nézz rájuk, Sinclair velük van tele!”
Halkan felnevettem, dallamosan, de a nevetésem éles volt, mint a gyémánt éle. A hang átszúrta Juliant, mint egy igazi penge.
„Nagymama?” – kérdeztem, és kicsit oldalra billentettem a fejem. „Ez különös. Emlékszem egy nagyon emlékezetes beszélgetésre, amit öt évvel ezelőtt folytattam. Emlékszem, ahogy a jeges esőben álltam, miközben te azt kiabáltad rám, hogy TERMÉKETLEN vagyok. Emlékszem, ahogy azt mondtad, hogy a méhem egy sivatag. Emlékszem, ahogy az életemet a sárba tapostad, mert nem tudtam megadni neked azt, amit akartál.
Mindketten összerezzentek, mintha pofont kaptak volna tőlem.
„Akkor mondd meg, Eleanor” – folytattam, beléptem a személyes terébe, és a jelenlétemmel teljesen felülkerekedtem rajta. „Hogyan adhatott volna egy terméketlen, haszontalan nő unokákat? A saját logikád szerint ezek a fiúk nem lehetnek a tieid. Hozzám tartoznak. Ahhoz a »sivataghoz«, amit magatok után hagytatok.”
„K-Katherine, kérlek” – mondta Julian, közelebb lépett, és a szemében már könnyek csillogtak. „Tévedtünk. Minden rosszul sikerült. Lindsey… nem az volt, akinek hittük. Világra hozta azt a gyereket, de három évvel ezelőtt elhagyott minket. Elvitte azt a kevés pénzt, ami a vagyonból megmaradt, és megszökött valami olasz fotóssal. Adósságaink vannak, Kat. A Sinclair-vagyonok árverésre kerültek. Anya beteg. Mi… alig engedhetjük meg magunknak ezt az iskolát, csak a szociális ösztöndíjnak köszönhetően vagyunk itt a fiú miatt—”
Ránéztem a mögöttük álló gyerekre – a fiúra, akit Julian elém helyezett. Sápadt volt, a szemei rémületben ide-oda cikáztak, és olyan egyenruhát viselt, amely nyilvánvalóan jótékonysági adományból származott. Egy pillanatra sajnálatot éreztem az ártatlan gyerek iránt, de egyáltalán nem éreztem semmit azok iránt a felnőttek iránt, akik elhagyták őt.
„Kérlek, Katherine” – suttogta Julian, és a kezem után nyúlt. „Tegyük rendbe. A gyerekek miatt. Szükségük van apára. Megint család lehetünk. Még mindig szeretlek. Soha nem hagytam abba a szeretetedet.”
Ránéztem a kezére – piszkos volt, remegő és gyenge. Aztán ránéztem a férfira, aki néhány lépéssel arrébb állt, és az egész jelenetet átható, védelmező tekintettel figyelte.
Marcus Sterling. A vőlegényem. A férfi, akié a föld volt, amelyen álltunk. Ennek az akadémiának a mecénása volt, hatalmas vagyonnal és még nagyobb jellemmel rendelkező férfi. Magas volt, tökéletesen szabott, faszén színű öltönyt viselt, és csendes, valódi erő áradt belőle, amiről Julian csak álmodhatott.
„Katherine, jól vagy?” – kérdezte Marcus, amikor odalépett hozzánk. Nem várta meg a választ. Meglátta az aggodalmat az arcomon – vagy talán azt a hideg tüzet –, és azonnal szorosan, támaszt nyújtva átkarolt a derekamnál. Lehajolt, és könnyedén felemelte Liamot a karjába; a kisfiú kuncogott, és Marcus széles vállához bújt.
Visszafordítottam a tekintetem Julian felé, akinek az arca a teljes, jóvátehetetlen pusztulás maszkjává omlott. Látta, ahogy a fiaim Marcusra néznek – bizalommal és imádattal. Látta, ahogy Marcus rám néz – tisztelettel, mint egyenrangúra, és olyan szeretettel, amely nem üzleti alapon nyugodott.
👉 Olvasd el a befejező részt (5/5) >>
