Margaret úgy meredt rá, mintha megpofozta volna.
– Lépj félre – mondta.
– Nem.
A szót halkan mondta ki.
Mégis, megváltoztatta a folyosót.
Richard szája megfeszült. – Fiam, te nem érted, mit csinál.
Daniel nevetése üresen csengő volt. – Ezt a mondatot ma este már rengeteg dologra használtátok.
Margaret felém fordult. – Tényleg azt hiszed, hogy lelepleztél egy hatalmas összeesküvést csak azért, mert találtál egy régi panaszt egy labilis nőtől?
A kezem rászorult Claire levelére.
– Óvatosan – mondtam.
– Ismertem Claire-t. – Margaret hangja élesebbé vált. – Bizonytalan volt. Idealista. Mindig gonosztevőket látott ott, ahol pusztán gyakorlati döntésekről volt szó.
Zúgni kezdett a fülem.
Anyám arcára gondoltam, valahányszor Claire neve szóba került. Arra a szelíd módra, ahogyan a gyászát csendbe burkolta. Arra, ahogy a családok néha eltemetik a megválaszolatlan kérdéseket, mert a válaszokhoz pénz, ügyvédek és olyan erő kell, amivel már nem rendelkeznek.
– Kitépték a második oldalt – mondtam.
Margaret tekintete Richardra villant.
Megvan. Egy beismerés.
Marjorie is látta. A ceruzája abbahagyta a kopogtatást.
Richard megszólalt. – Senki sem vágott ki semmit.
Marjorie elment Margaret mellett az archívumi szobába, és a mappa fölé hajolt. Megvizsgálta a kötést, majd felnézett. – Valaki megtette. És hacsak a papír nem fejlesztett hirtelen saját motívumot, én egy emberre tippelnék.
Margaret ügyet sem vetett rá. – Audrey, bármit is gondolsz arról, ami történt: Claire döntéseket hozott.
– Milyen döntéseket?
– Tiszteletreméltó embereket fenyegetett meg.
– Támogatókat fenyegetett meg?
– Családokat fenyegetett meg – szállt vele szembe Margaret. – Olyan családokat, akik felépítették ezt a várost.
– Azzal, hogy tájékoztatta a bérlőket a jogaikról?
Margaret szája vékony vonallá szorult össze.
Richard előrelépett. – Ebből elég. Ez a program segített az embereknek az átköltözésben.
– Tudták, hogy voltak más lehetőségeik is? – kérdeztem.
Csend.
Daniel az apjához fordult. – Apa.
Richard nem volt hajlandó ránézni.
Ez fájt Danielnek. Láttam, ahogy megtörténik. Láttam, ahogy a benne lévő apró, utolsó reménysugár az apja arcát kutatta, majd egy zárt ajtó előtt találta magát.
Marjorie megköszörülte a torkát. – Úgy gondolom, hogy Mrs. Hailen és rajtam kívül mindenkinek el kellene mennie.
Margaret hátralépett. – Tessék?
– Pontosan ért engem. Ez az archívum az én felügyeletem alá tartozik. Hozzáférést biztosítottam a nyílt anyagok megtekintéséhez. Most okom van azt hinni, hogy egy itt őrzött dokumentumot manipuláltak. Ez intézményi üggyé teszi a dolgot.
Richard arca elkomorult. – Hibát követ el.
Marjorie melegség nélkül mosolygott. – Az én koromban, Mr. Hail, már a hibákból tudom, hogy lassan reggeliidő van.
Daniel telefonja csörögni kezdett. Evan.
Aztán az enyém rezgett. Ismeretlen szám.
Aztán megint Danielé. Laya.
A partinak egyértelműen vége volt, de a műsor még csak most kezdődött.
Margaret Danielre nézett. – Ha most kisétálsz innen vele, ne várd, hogy ez a család elfelejti.
Daniel válasza ezúttal gyorsabban érkezett.
– Helyes.
Margaret összerezzent.
A férfi fogta a kabátomat a székről, és odanyújtotta nekem. A keze remegett, de azért tartotta.
Bebújtam a kabátba anélkül, hogy levettem volna a szemem Richardról.
– Tudni akarom, mi volt a második oldalon – mondtam.
Richard állkapcsa megfeszült.
Margaret felnevetett, élesen és kegyetlenül. – Akkor kérdezd meg anyádat!
A szavak olyan erővel csaptak le rám, hogy egy másodpercre nem éreztem a lábaimat.
– Anyámat? – kérdeztem.
Margaret mosolya kiszélesedett, de aztán megingott, mintha túl későn döbbent volna rá, hogy a gonoszsága felülkerekedett a stratégiáján.
Richard élesen rászólt: – Margaret!
De a nő már kinyitotta az ajtót.
Egyikükről a másikukra néztem.
– Mi köze ehhez az anyámnak?
Senki sem válaszolt.
Marjorie belenyúlt a dobozba, és felemelte a piros szalaggal átkötött csomagot, amit még nem nyitottam ki.
– Talán – mondta halkan –, kezdjük ezzel.
Az előlapon Claire gondos kézírásával öt szó állt.
Elaine tudja, hová lett.
Anyám hét éve tudott valamiről.
És soha nem mondta el nekem.
### 10. rész
A Történelmi Társulat parkolójából hívtam fel anyámat, miközben Daniel néhány méterrel arrébb állt egy csöpögő tölgyfa alatt, és a semmibe bámult.
Hajnali 2:23 volt.
Anyám az első csöngésre felvette.
Ez elárulta nekem, hogy ébren volt.
– Audrey – mondta.
Semmi álmos zavarodottság. Semmi riadalom a kései óra miatt. Csak a nevem, fáradtan és összeszedetten.
A hideg még mélyebbre kúszott bennem.
– Tudtad – mondtam.
Egy hosszú sóhaj.
Mögöttem Margaret és Richard autója túlságosan is gyorsan száguldott ki a parkolóból, a gumik sziszegtek a nedves aszfalton. Marjorie az oldalajtóból figyelte őket, karját összefonta az esőkabátján, az archívumi doboz pedig újra biztonságban el volt zárva odabent.
Anyám megszólalt: – Mit találtatok?
– Claire levelét. Egy részét. A második oldal hiányzik.
Csend.
– Anya.
– Mondtam Claire-nek, hogy ne menjen egyedül.
A szemem hirtelen égni kezdett, és gyűlöltem ezt az érzést. – Hová ne menjen?
– A vacsorára. Richard Hailhez. Azokhoz az emberekhez.
Ezekhez az emberekhez.
Daniel kissé felém fordult. Kihangosítottam a telefont.
Anyám hangja elhalkult, ahogy meghallotta a saját hangját visszhangozni a szabadban. – Ki van veled?
– Daniel.
Ismét csend.
Aztán ridegebben: – Tudja, mit tett az apja?
Daniel lehunyta a szemét.
– Megpróbáljuk kideríteni – mondtam.
Anyám egy rövid, keserű nevetést hallatott. Még soha nem hallottam tőle ilyen hangot. Anyám gyakorlatias volt, fegyelmezett, olyan nő, aki felcímkézte a kamrapolcokat, és jóval előre elküldte a részvétnyilvánító lapokat. Ez a nevetés olyasvalakié volt, aki üveget nyelt.
– Nem Richard Hail találta fel a gépezetet – mondta. – Csak kedvesen mosolygott, miközben etette azt.
Nekidőltem az autónknak. A fém hideg volt a kabátomon keresztül. – Meséld el!
És ő megtette.
Nem egyszerre. Az emberek azt hiszik, a titkok azonnal kiömlenek, amint kinyílik az ajtó, de a régi fájdalom darabokban érkezik – különösen, ha valaki éveket töltött azzal, hogy bútorokat halmozott fel elé torlaszként.
Claire pracowała dla grupy doradców najemców w Westbridge. Około 2018 roku zauważyła pewien schemat. Rodziny mieszkające w starszych kamienicach odwiedzali „ochotniczy pomocnicy społeczni”, którzy oferowali pomoc w przeprowadzce. Sformułowania były zachęcające. Nowe możliwości. Bezpieczniejsze warunki mieszkaniowe. Nowe początki.
Jednak budynki później sprzedawano, opróżniano i włączano do projektów rewitalizacji miejskiej powiązanych z darczyńcami, którzy uczestniczyli w zamkniętych kolacjach miejskich.
Claire uważała, że program pomocowy wykorzystano do zidentyfikowania, na kogo można wywrzeć presję, kto nie ma prawnika, kto słabo mówi po angielsku, kto boi się sądu i kto szybko podpisałby papiery, gdyby szanowana osoba powiedziała mu, że to jego najlepsza szansa.
– Zbierała dokumenty – powiedziała moja matka. – Formularze rejestracyjne. Listy darczyńców. Akty przeniesienia własności. E-maile, które ktoś wysłał jej anonimowo.
– Gdzie to wszystko się podziało?
– Dała mi kopie.
Wydawało się, że parking znów przechyla się pode mną.
– Miałaś je?
– Tak.
– Wciąż je masz?
– Nie.
Ścisnęłam telefon.
– Mamo.
– Oddałam je Claire, kiedy poprosiła.
– Dlaczego?
– Bo powiedziała, że znalazła kogoś w fundacji, kto jest gotów pomóc. Kogoś, kto mógłby nadać dowodom wagę.
Daniel podniósł głowę.
Zapytałam:
– Kogo?
Matka zawahała się.
– Nie chciała powiedzieć.
Spojrzałam na Daniela.
Jego twarz całkowicie zastygła.
Matka mówiła dalej:
– Tydzień później Claire wpadła do mnie w panice. Powiedziała, że popełniła błąd. Powiedziała, że osoba, której zaufała, ostrzegła Richarda. Uważała, że jest śledzona. Chciałam, żeby została u mnie, ale powiedziała, że najpierw musi zabrać oryginalny pakiet z bezpiecznego miejsca.
Mój głos niemal mnie zawiódł.
– A potem spadła.
Matka syknęła z zapartym tchem.
– Spadła ze schodów tylnych swojego domu – powiedziała. – Tak było w raporcie. Brak świadków. Deszczowa noc. Złe oświetlenie. Policja stwierdziła, że nic nie wskazywało na ingerencję osób trzecich.
– Ale ty nie uwierzyłaś.
– Nie.
– Dlaczego mi nie powiedziałaś?
– Bo właśnie wtedy poznałaś Daniela.
Słowa przecięły noc jak ostrza.
Spojrzałam na niego.
Wyglądał na zniszczonego.
Matka odezwała się:
– Byłaś szczęśliwa. Po raz pierwszy od lat wydawałaś się beztroska. A ja nie miałam dowodów. Tylko strach, stare dokumenty, których już nie miałam, i martwą kuzynkę, którą już wcześniej naznaczono jako niestabilną.
– Pozwoliłaś mi poślubić tę rodzinę.
– Sprawdziłam ich bardzo dokładnie.
Ledwo mogłam mówić.
– To nie to samo, co powiedzenie mi.
– Wiem.
Gniew, który we mnie wezbrał, był inny niż ten, który czułam do Margaret. Wyrastał z miłości, co czyniło go jeszcze bardziej bolesnym.
Daniel podszedł bliżej telefonu.
– Pani Whitaker, przepraszam.
Głos matki stwardniał.
– Niech mnie pan nie przeprasza, chyba że jest pan gotów, żebyśmy z tego coś mieli.
Mężczyzna przełknął ślinę.
– Jestem gotów.
– Akkor kérdezze meg az apját, kiben bízott meg Claire az alapítványon belül.
Daniel rám nézett.
Egy emlék suhant át az arcán.
– Mi az? – kérdeztem.
Odasuttogta:
– Evan.
Éreztem, ahogy az éjszaka elnémul.
Daniel megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a saját gondolatait.
– Nem. Fiatal volt. Figyelmetlen volt, de…
Anyám félbeszakította.
– Claire azt mondta, az illető sármos volt. Fiatalabb a többieknél. Valaki, aki együttérzőnek mutatta magát.
Evan Hail, az aranyifjú, a feltörekvő ingatlanos, aki mindig azokkal a fogaival mosolygott, amiket sosem kellett használnia.
Daniel hátralépett egyet, mintha hánynia kellene.
A telefonom megrezzent egy új üzenettől.
Laya.
*Kérlek, hívj fel. Szerintem Evan hazudott arról, hogy miért nem lettél meghívva.*
Csatolt hozzá egy fotót is.
Egy képernyőfotó volt egy sms-ről, amit Evan küldött Margaretnek, három nappal a parti előtt.
*Ne engedd, hogy Audrey eljöjjön. Ha rájön a Claire-ügyre, Daniel kérdezősködni kezd majd.*
### 11. Rész
Laya suttogva vette fel a telefont.
Nem halkan suttogott, mintha csak udvarias akarna lenni. Rémült suttogás volt. Olyan hang, amit a nők fürdőszobákból, gardróbokból, vendégszobákból használnak – bárhonnan, ahol egy zár áll köztük és a személy között, akit hirtelen más megvilágításban látnak.
– Audrey? – suttogta.
– Itt vagyok.
Daniel mellettem állt a parkolóban, az arca hamuszürke volt. Anyám is a vonalban volt még. Egyikünk sem mondta még ki hangosan.
Laya megkérdezte:
– Daniel veled van?
– Igen.
Egy halvány, megtört hang tört fel belőle. Megkönnyebbülés vagy rémület. Talán mindkettő.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– Evan városi házában. Az emeleti fürdőszobában. Lent van, Margarettel beszél telefonon.
Daniel állkapcsa megfeszült.
Megőriztem a hangom nyugalmát.
– Biztonságban vagy?
– Igen. Azt hiszem. Nem nyúlt hozzám. Csak dühös. Nem közvetlenül rám. Mindenre.
Ez számított, de nem eléggé.
– El tudsz menni?
– A kulcsaim a táskám alján vannak.
Daniel a saját telefonja után nyúlt.
– Elhozom.
Felemeltem a kezem.
– Várj.
A telefonba mondtam:
– Laya, figyelj rám. Evan tudja, hogy rám írtál?
– Nem.
– Rendben. Van másik kijárat az emeletről?
– Egy kis erkély a hálószoba előtt, de túl magasan van.
– Van olyan szomszéd, akiben megbízol?
Szünet következett.
– Mrs. Calder a szomszédból. Idősebb. Kedvel engem.
– Írj neki most. Kérd meg, hogy jöjjön át, csöngessen be, és mondja azt, hogy szivárog a víz a telekhatárnál. Valami unalmasat. Amikor Evan figyelme elterelődik, kapd fel a táskád, és menj. Menj át hozzá. Engem meg hagyj a vonalban.
Daniel úgy nézett ki, mintha minden porcikája ordítana benne, hogy induljon el, de mozdulatlan maradt. Ez volt a fegyelem kezdete.
Miközben Laya írt, anyám odasuttogta:
– Okos.
Nem válaszoltam neki.
A következő három perc gyötrelmesen hosszan és elviselhetetlenül telt. Laya telefonján keresztül tompa lépteket hallottunk. Egy férfi hangját lentről, Evan hangját, ami metsző volt a pániktól.
– Egészen a mai estig fogalmam sem volt – mondta. – Nem, Anya, Daniel nem fogja…
A hangja túlságosan elhalkult.
Aztán megszólalt a csengő.
Evan káromkodott.
Laya lélegzete felgyorsult.
– Most – suttogtam.
Zizegés hallatszott. Egy ajtó kinyílt. Padlódeszkák. Evan hangja távoli volt, ingerült, mégis elbűvölő.
– Mrs. Calder, hajnali fél három van…
Laya megmozdult. Hallottam a lépteit a lépcsőn, a kulcsok halk csilingelését, a halk zihálást, ahogy valami kiesett a kézitáskájából.
Aztán Evan megszólalt: – Laya?
A nő futott.
Egy ajtó kinyílt. Éjszakai levegő zúdult át a telefonon.
– Kint vagyok – suttogta, most már zokogva. – Kint vagyok.
Daniel előregörnyedt, kezeit a térdére támasztotta, és úgy kapkodta a levegőt, mintha gyomron vágták volna.
– Menj át Mrs. Calderhez – mondtam. – Zárd be az ajtót. Megyünk.
Befejeztük a hívást anyámmal, miután megígértük, hogy visszahívjuk. Mielőtt letette volna, egyszer még kimondta a nevemet, de képtelen voltam elviselni a bocsánatkérést, bármi lett volna is az.
Az Evanék sorházához vezető úton Daniel hét percig némán ült.
Aztán megszólalt: – Megtanítottam magamnak, hogy ne gyűlöljem őt.
Ránéztem.
– Evant – mondta. – Amikor felnőttünk, mindenki olyan magától értetődően szerette őt. Anya azt mondta, erős egyéniség. Apa azt mondta, jók a megérzései. Amikor hazudott, az sárm volt. Amikor összetört valamit, az energia. Amikor én lettem zaklatott, én túlérzékeny voltam.
Utcai lámpák fénye siklott át az arcán.
– Azt hittem, ha elég csendes leszek, elég hasznos, elég jó, akkor nekem is jut majd hely.
A dühöm lecsillapodott a széleken; nem tűnt el, csupán helyet adott a gyásznak.
– Aztán feleségül vettél engem – mondtam.
Bólintott. – És hagytam, hogy veled is azt tegyék, amit mindig is tettek velem.
Ez volt az első alkalom, hogy igazán fején találta a szöget.
Mrs. Calder egy ikerház jellegű téglaépületben lakott, a feljárót hortenziák szegélyezték. Még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy kopoghattunk volna. Laya mezítláb állt mögötte, magát ölelte át a karjaival, a szempillaspirál elkenődött mindkét szeme alatt.
Daniel odalépett hozzá, majd megtorpant, és a testbeszédével kért engedélyt.
Laya biccentett egyet.
Úgy ölelte meg, ahogy egy fivérnek kell. A nő a kabátjába temetkezve sírt. Én a bejárat közelében álltam, és a szomszédos sötét sorházat figyeltem.
Evanék elülső ablakában megmozdult a függöny.
Laya elhúzódott, és rám nézett. – Annyira sajnálom.
– Most ne ezzel foglalkozz – mondtam gyengéden. – Csak mondd el, mit tudsz.
Mrs. Calder teát főzött, mert az idős nők krízishelyzetben gyakran megértik, hogy a forró folyadék feladatot ad a reszkető kéznek. A virágmintás nappalijában ültünk, miközben egy kandallóóra ketyegett, és egy apró, fehér kutya meredt Danielre egy párnáról.
Laya elmondta nekünk, hogy Evan egész héten ideges volt. Nem az eljegyzési buli miatt. Miattam.
– Sürekli tekrarlıyordu, hogy túl sok mindent veszel észre – mondta. – Megmondta Margaretnek, hogy ne hívjon meg téged. Azt hittem, ez csak afféle családi taktika. Azt hittem, talán csak azért viselkedik pocsékul, mert Margaret is pocsékul viselkedett. De ma este, miután Daniel elmondta, hogy téged nem hívtak meg, Evan teljesen megvadult. Nem zavarban volt. Megvadult. Azt mondta, Daniel mindent tönkretett azzal, hogy az emberek elkezdtek kérdéseket feltenni.
– Hogy feltegyenek maguknak kérdéseket? – kérdeztem.
Laya a kézitáskájába nyúlt, és előhúzott egy összehajtott papírlapot.
– Két hónapja találtam ezt az íróasztalában. Nem értettem.
Átadta nekem.
Claire hiányzó második oldalának a fénymásolata volt.
Nem a teljes oldal. Az alsó része le volt vágva.
De így is elég maradt belőle.
Claire azt írta, bízik benne, hogy „EH” átadja a bizonyítékok másolatait egy külső ügyvédnek, ha Richard nem hajlandó leállítani a programot.
EH
Evan Hail.
Daniel olyan hangot adott ki, amilyet még soha nem hallottam tőle.
Laya eltakarta a száját.
Elolvastam az utolsó látható sort.
*Ha történik velem valami: Elaine-nek van egy másolata, de Evan tudja, hol vannak az eredetik.*
Felnéztem a szomszéd sötét ablakára.
Evan nem csupán a történetet ismerte.
Tudta, hol vannak az eredeti példányok.
### 12. Rész
Aznap reggel a Hail család már nem tett úgy, mintha ez csupán etikett kérdése lenne.
Reggel 6:12-kor Maryanne telefonált, hogy közölje: a Briarstone Country Club rendkívüli felülvizsgálat alá vonta Margaret tagságát. 7:03-kor Susan küldött e-mailt arról, hogy Margaretet felkérték, az etikai vizsgálat lezárultáig ideiglenesen mondjon le a Westbridge Women’s Health Fundnál betöltött tisztségéről. 7:41-kor Edward egy háromszavas üzenetet küldött.
*A golfklub reagált.*
Richard privát golfklubja csendben felfüggesztette a tagsági kiváltságait, amíg a régi szponzori kapcsolatokat felülvizsgálják.
Az intézmények gyorsan cselekedtek – nem azért, mert egyik napról a másikra nagylelkűvé váltak, hanem mert az intézmények jobban félnek a lelepleződéstől, mint magától a bűntől. Margaret éveket töltött azzal, hogy addig fényesítse a nevét, amíg az elég vakítóan nem ragyogott ahhoz, hogy elszédítse az embereket. Én egyszerűen csak másfajta fényt tartottam elé.
Még napfelkelte előtt átvittük Layát a házunkba.
A vendégszobában aludt, a paplanra gömbölyödve, anélkül, hogy átöltözött volna. Daniel a konyhaasztalnál ült, két kézzel fogva egy bögrét, amiből egyetlen kortyot sem ivott. Kávét főztem. Erőset. Keserűt. Szükségeset.
Egyikünk sem aludt.
Margaret 8:09-kor hívott.
Ezúttal felvettem.
– Audrey. – A hangja nyersnek és reszelősnek tűnt. – Úgy kell beszélnünk, mint a felnőttek.
– Az valóban újdonság lenne.
Daniel felnézett.
Figyelmen kívül hagyta a sértést. – Világossá tetted az álláspontodat.
– Nem – mondtam. – Összetéveszted az első következményt az állásponttal.
Szünet.
Aztán Margaret megszólalt: – Mit akarsz?
Itt tartunk. Semmi „Sajnálom”. Semmi „Mi történt Claire-rel?”. Semmi „Hogyan tehetnénk jóvá?”. Csak az alkudozás. Egy nő, aki egy szikla szélén egyezkedik, és még mindig hiszi, hogy visszavásárolhatja az életét.
– Az eredetiket akarom – mondtam.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– De, pontosan tudod.
Richard közbeszólt. – Audrey, ez már túl messzire ment.
Letettem a kávémat. – Richard, a fiad menyasszonya a vendégszobámban van, mert Evan annyira ráijesztett, hogy mezítláb menekült az egyik szomszéd házához. A feleséged tegnap este felhívott, hogy közölje Daniellel, hagyja abba a kutakodást. Claire eltűnt levele szerint Evan tudta, hol vannak az eredeti bizonyítékok. Ne sértegess azzal, hogy „túl messzire ment”.
Daniel lehunyta a szemét a „fiad” szóra, mintha a családi szerepek elviselhetetlenné váltak volna.
Richard azt mondta: – Evan még gyerek volt.
– Huszonhat éves volt.
– Nem fogta fel a következményeket.
– Hogy bizonyítékot tüntet el, miután egy nő meghalt?
Margaret félbeszakította. – Senki sem ölte meg Claire-t.
Megdermedtem.
Nem mondtam, hogy „megölte”.
Daniel is meghallotta. Lassan felemelte a fejét.
A telefonban Richard élesen rászólt: – Margaret.
Hagytam nőni a csendet.
Aztán megszólaltam: – Ügyvédre lesz szükségetek.
Margaret felnevetett, de aztán hirtelen elhallgatott. – Azt hiszed, fenyegethetsz minket?
– Nem. Azt hiszem, dokumentálhatlak titeket.
Letettem a telefont.
Kilenc órakor Daniel felhívott egy ügyvédet. Nem a szülei ügyvédjét. Nem Richard egyik golfpartnerét. Egy Naomi Grant nevű nőt, akit Susan ajánlott, és aki non-profit szervezetek visszaéléseire, valamint szerkezetátalakítási és területrendezési visszaélésekkel kapcsolatos polgári perekre szakosodott. Beleegyezett, hogy még aznap délután találkoznak.
Evan délelőtt 9:38-kor jelent meg nálunk.
Nem kopogott udvariasan. Olyan erősen dörömbölt az ajtón, hogy az üveg beleremegett.
Daniel olyan hirtelen állt fel, hogy a széke végigcsikordult a padlón.
Megnéztem a biztonsági kamera felvételét a telefonomon. Evan szörnyen nézett ki. A haja kócos volt, az inge gyűrött, a szeme pedig annak a férfinak a kétségbeesett dühétől csillogott, akinek az élete megszűnt engedelmeskedni neki.
– Laya! – kiáltotta az ajtón keresztül. – Tudom, hogy bent vagy.
👉 Przeczytaj finałową część (5/5) >>
