A hangja elhalt. – Audrey.
Daniel közénk állt.
Nem volt benne semmi drámai. Nem fújta ki a mellkasát, és nem emelte fel az öklét. Egyszerűen csak elmozdult, és a testét abba a térbe helyezte, amelyről a szülei mindig is azt hitték, hogy az övék.
Margaret úgy meredt rá, mintha megpofozta volna.
– Lépj félre – mondta.
– Nem.
A szót halkan mondta ki.
Mégis, megváltoztatta a folyosót.
Richard szája megfeszült. – Fiam, te nem érted, mit csinál.
Daniel nevetése üresen csengő volt. – Ezt a mondatot ma este már rengeteg dologra használtátok.
Margaret zwróciła się do mnie. – Naprawdę myślisz, że zdemaskowałeś wielki spisek tylko dlatego, że znalazłeś starą skargę od niezrównoważonej kobiety?
Moja ręka zacisnęła się na liście Claire.
– Ostrożnie – powiedziałem.
– Znałam Claire. – Głos Margaret stał się ostrzejszy. – Była niepewna. Idealistka. Zawsze widziała złoczyńców tam, gdzie chodziło jedynie o praktyczne decyzje.
W uszach mi zaczęło szumieć.
Pomyślałem o twarzy mojej matki, ilekroć pojawiało się imię Claire. O tym łagodnym sposobie, w jaki owijała swój żal w ciszę. O tym, jak rodziny czasami grzebią pytania bez odpowiedzi, bo odpowiedzi wymagają pieniędzy, prawników i siły, której już nie mają.
– Wyrwano drugą stronę – powiedziałem.
Spojrzenie Margaret błysnęło w stronę Richarda.
Mam cię. Przyznanie się.
Marjorie też to widziała. Jej ołówek przestał stukać.
Richard się odezwał. – Nikt niczego nie wycinał.
Marjorie minęła Margaret i podeszła do archiwum, pochylając się nad teczką. Zbadała oprawę, po czym podniosła wzrok. – Ktoś to zrobił. I o ile papier nagle nie rozwinął własnych motywów, stawiałabym na jedną osobę.
Margaret w ogóle jej nie zauważyła. – Audrey, cokolwiek myślisz o tym, co się stało: Claire podejmowała decyzje.
– Jakie decyzje?
– Groziła szanowanym ludziom.
– Groziła sponsorom?
– Groziła rodzinom – przeciwstawiła się Margaret. – Rodzinom, które zbudowały to miasto.
– Informując lokatorów o ich prawach?
Usta Margaret zacisnęły się w cienką linię.
Richard wystąpił naprzód. – Dość tego. Ten program pomógł ludziom w przeprowadzce.
– Czy wiedzieli, że mieli inne możliwości? – zapytałem.
Cisza.
Daniel zwrócił się do ojca. – Tato.
Richard nie chciał na niego spojrzeć.
To zabolało Daniela. Widziałem, jak to się dzieje. Widziałem, jak ta drobna, ostatnia iskra nadziei w nim szukała twarzy ojca, a potem natrafiła na zamknięte drzwi.
Marjorie odchrząknęła. – Uważam, że wszyscy oprócz pani Hailen i mnie powinni wyjść.
Margaret cofnęła się. – Słucham?
– Doskonale mnie pan rozumie. To archiwum podlega mojemu nadzorowi. Zapewniłam dostęp do otwartych materiałów. Teraz mam powód sądzić, że dokument przechowywany tutaj został zmanipulowany. To czyni z tego sprawę instytucjonalną.
Twarz Richarda posmutniała. – Popełnia pani błąd.
Marjorie uśmiechnęła się bez ciepła. – W moim wieku, panie Hail, po błędach wiem już, że powoli zbliża się pora śniadania.
Telefon Daniela zaczął dzwonić. Evan.
Potem mój zawibrował. Nieznany numer.
Potem znowu Daniela. Laya.
Przyjęcie zdecydowanie się skończyło, ale przedstawienie dopiero się zaczynało.
Margaret spojrzała na Daniela. – Jeśli teraz z nim wyjdziesz, nie oczekuj, że ta rodzina o tym zapomni.
Odpowiedź Daniela tym razem przyszła szybciej.
– Dobrze.
Margaret wzdrygnęła się.
Mężczyzna wziął mój płaszcz z krzesła i podał mi go. Ręka mu drżała, ale trzymał go.
Wsunąłem się w płaszcz, nie odrywając wzroku od Richarda.
– Tudni akarom, mi volt a második oldalon – mondtam.
Richard állkapcsa megfeszült.
Margaret felnevetett, élesen és kegyetlenül. – Akkor kérdezd meg anyádat!
A szavak olyan erővel csaptak le rám, hogy egy másodpercre nem éreztem a lábaimat.
– Anyámat? – kérdeztem.
Margaret mosolya kiszélesedett, de aztán megingott, mintha túl későn döbbent volna rá, hogy a gonoszsága felülkerekedett a stratégiáján.
Richard élesen rászólt: – Margaret!
De a nő már kinyitotta az ajtót.
Egyikükről a másikukra néztem.
– Mi köze ehhez az anyámnak?
Senki sem válaszolt.
Marjorie belenyúlt a dobozba, és felemelte a piros szalaggal átkötött csomagot, amit még nem nyitottam ki.
– Talán – mondta halkan –, kezdjük ezzel.
Az előlapon Claire gondos kézírásával öt szó állt.
Elaine tudja, hová lett.
Anyám hét éve tudott valamiről.
És soha nem mondta el nekem.
### 10. rész
A Történelmi Társulat parkolójából hívtam fel anyámat, miközben Daniel néhány méterrel arrébb állt egy csöpögő tölgyfa alatt, és a semmibe bámult.
Hajnali 2:23 volt.
Anyám az első csöngésre felvette.
Ez elárulta nekem, hogy ébren volt.
– Audrey – mondta.
Semmi álmos zavarodottság. Semmi riadalom a kései óra miatt. Csak a nevem, fáradtan és összeszedetten.
A hideg még mélyebbre kúszott bennem.
– Tudtad – mondtam.
Egy hosszú sóhaj.
Mögöttem Margaret és Richard autója túlságosan is gyorsan száguldott ki a parkolóból, a gumik sziszegtek a nedves aszfalton. Marjorie az oldalajtóból figyelte őket, karját összefonta az esőkabátján, az archívumi doboz pedig újra biztonságban el volt zárva odabent.
Anyám megszólalt: – Mit találtatok?
– Claire levelét. Egy részét. A második oldal hiányzik.
Csend.
– Anya.
– Mondtam Claire-nek, hogy ne menjen egyedül.
A szemem hirtelen égni kezdett, és gyűlöltem ezt az érzést. – Hová ne menjen?
– A vacsorára. Richard Hailhez. Azokhoz az emberekhez.
Ezekhez az emberekhez.
Daniel kissé felém fordult. Kihangosítottam a telefont.
Anyám hangja elhalkult, ahogy meghallotta a saját hangját visszhangozni a szabadban. – Ki van veled?
– Daniel.
Ismét csend.
Aztán ridegebben: – Tudja, mit tett az apja?
Daniel lehunyta a szemét.
– Megpróbáljuk kideríteni – mondtam.
Anyám egy rövid, keserű nevetést hallatott. Még soha nem hallottam tőle ilyen hangot. Anyám gyakorlatias volt, fegyelmezett, olyan nő, aki felcímkézte a kamrapolcokat, és jóval előre elküldte a részvétnyilvánító lapokat. Ez a nevetés olyasvalakié volt, aki üveget nyelt.
– Nem Richard Hail találta fel a gépezetet – mondta. – Csak kedvesen mosolygott, miközben etette azt.
Nekidőltem az autónknak. A fém hideg volt a kabátomon keresztül. – Meséld el!
És ő megtette.
Nem egyszerre. Az emberek azt hiszik, a titkok azonnal kiömlenek, amint kinyílik az ajtó, de a régi fájdalom darabokban érkezik – különösen, ha valaki éveket töltött azzal, hogy bútorokat halmozott fel elé torlaszként.
Claire pracowała dla grupy doradców najemców w Westbridge. Około 2018 roku zauważyła pewien schemat. „Wolontariusze pomocy społecznej” odwiedzali rodziny mieszkające w starszych kamienicach, oferując pomoc w przeprowadzce. Sformułowania były zachęcające. Nowe możliwości. Bezpieczniejsze warunki mieszkaniowe. Nowe początki.
Jednak budynki później sprzedawano, opróżniano i włączano do projektów rewitalizacji miejskiej powiązanych z darczyńcami, którzy uczestniczyli w zamkniętych kolacjach miejskich.
Claire uważała, że program pomocowy wykorzystano do zidentyfikowania, na kogo można wywrzeć presję, kto nie ma prawnika, kto słabo mówi po angielsku, kto boi się sądu i kto szybko podpisałby papiery, gdyby osoba ciesząca się szacunkiem powiedziała mu, że to jego najlepsza szansa.
– Zbierała dokumenty – powiedziała moja mama. – Formularze rejestracyjne. Listy darczyńców. Akty przeniesienia własności. E-maile, które ktoś wysłał jej anonimowo.
– Gdzie to wszystko się podziało?
– Dała mi kopie.
Wydawało się, że parking znów się pode mną przechyla.
– Miałaś je?
– Tak.
– Wciąż je masz?
– Nie.
Ścisnęłam telefon.
– Mamo.
– Oddałam je Claire, kiedy poprosiła.
– Dlaczego?
– Bo powiedziała, że znalazła kogoś w fundacji, kto jest gotów pomóc. Kogoś, kto mógłby nadać dowodom wagę.
Daniel podniósł głowę.
Zapytałam:
– Kogo?
Mama zawahała się.
– Nie chciała powiedzieć.
Spojrzałam na Daniela.
Jego twarz całkowicie zastygła.
Mama mówiła dalej:
– Tydzień później Claire wpadła do mnie w panice. Powiedziała, że popełniła błąd. Powiedziała, że osoba, której zaufała, ostrzegła Richarda. Uważała, że jest śledzona. Chciałam, żeby została u mnie, ale powiedziała, że najpierw musi zabrać oryginalny pakiet z bezpiecznego miejsca.
Głos prawie mnie zawiódł.
– A potem spadła.
Mama syknęła z zapartym oddechem.
– Spadła ze schodów tylnych swojego budynku – powiedziała. – Tak było w raporcie. Brak świadków. Deszczowa noc. Złe oświetlenie. Policja stwierdziła, że nic nie wskazywało na ingerencję osób trzecich.
– Ale ty nie uwierzyłaś.
– Nie.
– Dlaczego mi nie powiedziałaś?
– Bo właśnie wtedy poznałaś Daniela.
Słowa przecięły noc jak ostrza.
Spojrzałam na niego.
Wyglądał na zniszczonego.
Mama odezwała się:
– Byłaś szczęśliwa. Po raz pierwszy od lat wydawałaś się beztroska. A ja nie miałam dowodów. Tylko strach, stare dokumenty, których już nie miałam, i martwą kuzynkę, którą już wcześniej naznaczono jako niestabilną.
– Pozwoliłaś mi poślubić tę rodzinę.
– Sprawdziłam ich bardzo dokładnie.
Ledwo mogłam mówić.
– To nie to samo, co powiedzenie mi.
– Wiem.
Gniew, który we mnie wezbrał, był inny niż ten, który czułam do Margaret. Wyrastał z miłości, co czyniło go jeszcze bardziej bolesnym.
Daniel podszedł bliżej telefonu.
– Pani Whitaker, przepraszam.
Głos mamy stwardniał.
– Niech mnie pan nie przeprasza, chyba że jest pan gotów, żebyśmy coś z tego wykorzystali.
Mężczyzna przełknął ślinę.
– Jestem gotów.
– Akkor kérdezze meg az apját, kiben bízott meg Claire az alapítványon belül.
Daniel rám nézett.
Egy emlék suhant át az arcán.
– Mi az? – kérdeztem.
Odasuttogta:
– Evan.
Éreztem, ahogy az éjszaka elnémul.
Daniel megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a saját gondolatait.
– Nem. Fiatal volt. Figyelmetlen volt, de…
Anyám félbeszakította.
– Claire azt mondta, az illető sármos volt. Fiatalabb a többieknél. Valaki, aki együttérzőnek mutatta magát.
Evan Hail, az aranyifjú, a feltörekvő ingatlanos, aki mindig azokkal a fogaival mosolygott, amiket sosem kellett használnia.
Daniel hátralépett egyet, mintha hánynia kellene.
A telefonom megrezzent egy új üzenettől.
Laya.
*Kérlek, hívj fel. Szerintem Evan hazudott arról, hogy miért nem lettél meghívva.*
Csatolt hozzá egy fotót is.
Egy képernyőfotó volt egy sms-ről, amit Evan küldött Margaretnek, három nappal a parti előtt.
*Ne engedd, hogy Audrey eljöjjön. Ha rájön a Claire-ügyre, Daniel kérdezősködni kezd majd.*
### 11. Rész
Laya suttogva vette fel a telefont.
Nem halkan suttogott, mintha csak udvarias akarna lenni. Rémült suttogás volt. Olyan hang, amit a nők fürdőszobákból, gardróbokból, vendégszobákból használnak – bárhonnan, ahol egy zár áll köztük és a személy között, akit hirtelen más megvilágításban látnak.
– Audrey? – suttogta.
– Itt vagyok.
Daniel mellettem állt a parkolóban, az arca hamuszürke volt. Anyám is a vonalban volt még. Egyikünk sem mondta még ki hangosan.
Laya megkérdezte:
– Daniel veled van?
– Igen.
Egy halvány, megtört hang tört fel belőle. Megkönnyebbülés vagy rémület. Talán mindkettő.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– Evan városi házában. Az emeleti fürdőszobában. Lent van, Margarettel beszél telefonon.
Daniel állkapcsa megfeszült.
Megőriztem a hangom nyugalmát.
– Biztonságban vagy?
– Igen. Azt hiszem. Nem nyúlt hozzám. Csak dühös. Nem közvetlenül rám. Mindenre.
Ez számított, de nem eléggé.
– El tudsz menni?
– A kulcsaim a táskám alján vannak.
Daniel a saját telefonja után nyúlt.
– Elhozom.
Felemeltem a kezem.
– Várj.
A telefonba mondtam:
– Laya, figyelj rám. Evan tudja, hogy rám írtál?
– Nem.
– Rendben. Van másik kijárat az emeletről?
– Egy kis erkély a hálószoba előtt, de túl magasan van.
– Van olyan szomszéd, akiben megbízol?
Szünet következett.
– Mrs. Calder a szomszédból. Idősebb. Kedvel engem.
– Írj neki most. Kérd meg, hogy jöjjön át, csöngessen be, és mondja azt, hogy szivárog a víz a telekhatárnál. Valami unalmasat. Amikor Evan figyelme elterelődik, kapd fel a táskád, és menj. Menj át hozzá. Engem meg hagyj a vonalban.
Daniel úgy nézett ki, mintha minden porcikája ordítana benne, hogy induljon el, de mozdulatlan maradt. Ez volt a fegyelem kezdete.
Miközben Laya írt, anyám odasuttogta:
– Okos.
Nem válaszoltam neki.
A következő három perc gyötrelmesen hosszan és elviselhetetlenül telt. Laya telefonján keresztül tompa lépteket hallottunk. Egy férfi hangját lentről, Evan hangját, ami metsző volt a pániktól.
– Egészen ma estig fogalmam sem volt – mondta. – Nem, Anya, Daniel nem fogja…
A hangja túlságosan elhalkult.
Aztán megszólalt a csengő.
Evan káromkodott.
Laya lélegzete felgyorsult.
– Most – suttogtam.
Zizegés hallatszott. Egy ajtó kinyílt. Padlódeszkák. Evan hangja távoli volt, ingerült, mégis elbűvölő.
– Mrs. Calder, hajnali fél három van…
Laya megmozdult. Hallottam a lépteit a lépcsőn, a kulcsok halk csilingelését, a halk zihálást, ahogy valami kiesett a kézitáskájából.
Aztán Evan megszólalt: – Laya?
A nő futott.
Egy ajtó kinyílt. Éjszakai levegő zúdult át a telefonon.
– Kint vagyok – suttogta, most már zokogva. – Kint vagyok.
Daniel előregörnyedt, kezeit a térdére támasztotta, és úgy kapkodta a levegőt, mintha gyomron vágták volna.
– Menj át Mrs. Calderhez – mondtam. – Zárd be az ajtót. Megyünk.
Befejeztük a hívást anyámmal, miután megígértük, hogy visszahívjuk. Mielőtt letette volna, egyszer még kimondta a nevemet, de képtelen voltam elviselni a bocsánatkérést, bármi lett volna is az.
Az Evanék sorházához vezető úton Daniel hét percig némán ült.
Aztán megszólalt: – Megtanítottam magamnak, hogy ne gyűlöljem őt.
Ránéztem.
– Evant – mondta. – Amikor felnőttünk, mindenki olyan magától értetődően szerette őt. Anya azt mondta, erős egyéniség. Apa azt mondta, jók a megérzései. Amikor hazudott, az sárm volt. Amikor összetört valamit, az energia. Amikor én lettem zaklatott, én túlérzékeny voltam.
Utcai lámpák fénye siklott át az arcán.
– Azt hittem, ha elég csendes leszek, elég hasznos, elég jó, akkor nekem is jut majd hely.
A dühöm lecsillapodott a széleken; nem tűnt el, csupán helyet adott a gyásznak.
– Aztán feleségül vettél engem – mondtam.
Bólintott. – És hagytam, hogy veled is azt tegyék, amit mindig is tettek velem.
Ez volt az első alkalom, hogy igazán fején találta a szöget.
Mrs. Calder egy ikerház jellegű téglaépületben lakott, a feljárót hortenziák szegélyezték. Még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy kopoghattunk volna. Laya mezítláb állt mögötte, magát ölelte át a karjaival, a szempillaspirál elkenődött mindkét szeme alatt.
Daniel odalépett hozzá, majd megtorpant, és a testbeszédével kért engedélyt.
Laya biccentett egyet.
Úgy ölelte meg, ahogy egy fivérnek kell. A nő a kabátjába temetkezve sírt. Én a bejárat közelében álltam, és a szomszédos sötét sorházat figyeltem.
Evanék elülső ablakában megmozdult a függöny.
Laya elhúzódott, és rám nézett. – Annyira sajnálom.
– Most ne ezzel foglalkozz – mondtam gyengéden. – Csak mondd el, mit tudsz.
Mrs. Calder teát főzött, mert az idős nők krízishelyzetben gyakran megértik, hogy a forró folyadék feladatot ad a reszkető kéznek. A virágmintás nappalijában ültünk, miközben egy kandallóóra ketyegett, és egy apró, fehér kutya meredt Danielre egy párnáról.
Laya elmondta nekünk, hogy Evan egész héten ideges volt. Nem az eljegyzési buli miatt. Miattam.
– Ciągle powtarzał, że za dużo zauważasz – powiedziała. – Powiedział Margaret, żeby cię nie zapraszała. Myślałam, że to tylko jakaś rodzinna taktyka. Myślałam, że może zachowuje się paskudnie tylko dlatego, że Margaret też zachowywała się paskudnie. Ale dziś wieczorem, po tym jak Daniel powiedział, że cię nie zaproszono, Evan całkowicie oszalał. To nie było zażenowanie. Oszalał. Powiedział, że Daniel wszystko zepsuł, bo ludzie zaczęli zadawać pytania.
– Zadawać sobie pytania? – zapytałam.
Laya sięgnęła do torebki i wyciągnęła złożoną kartkę papieru.
– Znalazłam to w jego biurku dwa miesiące temu. Nie rozumiałam.
Podała mi ją.
To była kopia brakującej drugiej strony Claire.
Nie cała strona. Dolna część była odcięta.
Ale i tak zostało z niej dość.
Claire napisała, że ma nadzieję, iż „EH” przekaże kopie dowodów zewnętrznemu prawnikowi, jeśli Richard nie zgodzi się zatrzymać programu.
EH
Evan Hail.
Daniel wydał z siebie dźwięk, jakiego nigdy wcześniej u niego nie słyszałam.
Laya zakryła usta.
Przeczytałam ostatnią widoczną linijkę.
*Jeśli coś mi się stanie: Elaine ma kopię, ale Evan wie, gdzie są oryginały.*
Spojrzałam na ciemne okno sąsiada.
Evan nie tylko znał tę historię.
Wiedział, gdzie są oryginalne egzemplarze.
### Rozdział 12
Tego ranka rodzina Hailów nie udawała już, że chodzi tylko o kwestię etykiety.
O 6:12 Maryanne zadzwoniła, żeby poinformować, że Briarstone Country Club poddał członkostwo Margaret nadzwyczajnemu przeglądowi. O 7:03 Susan wysłała e-mail, że Margaret poproszono o tymczasowe zrzeczenie się funkcji w Westbridge Women’s Health Fund do czasu zakończenia kontroli etycznej. O 7:41 Edward wysłał wiadomość składającą się z trzech słów.
*Klub golfowy zareagował.*
Prywatny klub golfowy Richarda po cichu zawiesił jego przywileje członkowskie do czasu przeglądu dawnych relacji sponsorskich.
Instytucje działały szybko – nie dlatego, że z dnia na dzień stały się wielkoduszne, ale dlatego, że instytucje bardziej boją się ujawnienia niż samej zbrodni. Margaret spędziła lata na polerowaniu swojego nazwiska, aż stało się dość oślepiająco lśniące, by oszołomić ludzi. Ja po prostu trzymałam przed nim inny rodzaj światła.
Jeszcze przed wschodem słońca przenieśliśmy Layę do naszego domu.
Spała w pokoju gościnnym, zwinięta na kołdrze, nie przebrawszy się. Daniel siedział przy kuchennym stole, trzymając oburącz kubek, z którego nie wypił ani jednego łyka. Zaparzyłam kawę. Mocną. Gorzką. Konieczną.
Żadne z nas nie spało.
Margaret zadzwoniła o 8:09.
Tym razem odebrałam.
– Audrey. – Jej głos brzmiał chropowato i szorstko. – Musimy porozmawiać jak dorośli.
– To byłaby istotnie nowość.
Daniel podniósł wzrok.
Zignorowała zniewagę. – Wyraziłaś swoje stanowisko.
– Nie – powiedziałam. – Mylisz pierwszą konsekwencję ze stanowiskiem.
Cisza.
Potem Margaret się odezwała: – Czego chcesz?
Itt tartunk. Semmi „Sajnálom”. Semmi „Mi történt Claire-rel?”. Semmi „Hogyan tehetnénk jóvá?”. Csak az alkudozás. Egy nő, aki egy szikla szélén egyezkedik, és még mindig hiszi, hogy visszavásárolhatja az életét.
– Az eredetiket akarom – mondtam.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– De, pontosan tudod.
Richard közbeszólt. – Audrey, ez már túl messzire ment.
Letettem a kávémat. – Richard, a fiad menyasszonya a vendégszobámban van, mert Evan annyira ráijesztett, hogy mezítláb menekült az egyik szomszéd házához. A feleséged tegnap este felhívott, hogy közölje Daniellel, hagyja abba a kutakodást. Claire eltűnt levele szerint Evan tudta, hol vannak az eredeti bizonyítékok. Ne sértegess azzal, hogy „túl messzire ment”.
Daniel lehunyta a szemét a „fiad” szóra, mintha a családi szerepek elviselhetetlenné váltak volna.
Richard azt mondta: – Evan még gyerek volt.
– Huszonhat éves volt.
– Nem fogta fel a következményeket.
– Hogy bizonyítékot tüntet el, miután egy nő meghalt?
Margaret félbeszakította. – Senki sem ölte meg Claire-t.
Megdermedtem.
Nem mondtam, hogy „megölte”.
Daniel is meghallotta. Lassan felemelte a fejét.
A telefonban Richard élesen rászólt: – Margaret.
Hagytam nőni a csendet.
Aztán megszólaltam: – Ügyvédre lesz szükségetek.
Margaret felnevetett, de aztán hirtelen elhallgatott. – Azt hiszed, fenyegethetsz minket?
– Nem. Azt hiszem, dokumentálhatlak titeket.
Letettem a telefont.
Kilenc órakor Daniel felhívott egy ügyvédet. Nem a szülei ügyvédjét. Nem Richard egyik golfpartnerét. Egy Naomi Grant nevű nőt, akit Susan ajánlott, és aki non-profit szervezetek visszaéléseire, valamint szerkezetátalakítási és területrendezési visszaélésekkel kapcsolatos polgári perekre szakosodott. Beleegyezett, hogy még aznap délután találkoznak.
Evan délelőtt 9:38-kor jelent meg nálunk.
Nem kopogott udvariasan. Olyan erősen dörömbölt az ajtón, hogy az üveg beleremegett.
Daniel olyan hirtelen állt fel, hogy a széke végigcsikordult a padlón.
Megnéztem a biztonsági kamera felvételét a telefonomon. Evan szörnyen nézett ki. A haja kócos volt, az inge gyűrött, a szeme pedig annak a férfinak a kétségbeesett dühétől csillogott, akinek az élete megszűnt engedelmeskedni neki.
