Néhány héten belül bírósági végzéseket adtak ki, és pénzügyi könyvvizsgálók járták át az alapítvány számláit, miközben apám arckifejezése a zavartságból rémületbe csapott át. „Megbíztam benne” – mondta egy este a konyhaasztalomnál, és én halkan így feleltem: „Tudom.”
Megan zavarodott volt, majd végül dühös, amiért az anyja utasította, mit mondjon, amikor az adományozók a konzultációs és fordítási díjakról kérdeztek. „Azt hittem, ez normális” – mondta a nyomozóknak remegő hangon.
Amikor a tárgyalás elkezdődött, a tárgyalóterem szűkebbnek tűnt, mint kellett volna, és Sylvia ügyvédje megpróbálta az egész ügyet félreértésként és házastársi rossz gazdálkodásként beállítani. Az ügyész felegyenesedett, és tisztán kijelentette: „Ez nem zűrzavar, ez előre megfontolt terv, ez hamisítás, személyazonosság-lopás, kizsákmányolás és sikkasztás.”
Az esküdtszék valamivel több mint egy napig tanácskozott.
Amikor visszatértek, az esküdtszék elnöke egyenként hirdette ki az ítéleteket, és minden egyes „bűnös” szóval Sylvia önuralma egyre jobban összeomlott, miközben apám behunyta a szemét, Megan pedig valami bugyborékoló hangot adott ki.
👉 Olvasd el a 4/5. részt itt >>
