Mindkét kezét az arcára szorította.
„Idióta voltam.”
„Igen.”
„De meg tudok változni.”
„Talán.”
Felemelte a fejét.
– Akkor adj még egy esélyt.
– Az, hogy képes vagy megváltozni, még nem jelenti azt, hogy nekem ott kell maradnom, és ellenőriznem, hogy tényleg megteszed-e.
Ez a mondat jobban megütötte, mint bármelyik sértés tudta volna.
Hosszú másodpercekig nézett rám.
Aztán megkérdezte:
– Hát soha nem szerettél?
Nagyon halkan eltört bennem valami.
– Pont ez volt a probléma, Sebastián. Annyira szerettelek, hogy a türelmemet engedéllyé tettem.
Könnyek jelentek meg a szemében.
– Én is szeretlek.
– Nem. Azt a nőt szeretted, aki soha semmit nem kért tőled.
Már megfordultam, hogy újra bemenjek, amikor utánam kiáltott.
– És a cég?
Megálltam.
Itt volt az igazság.
Még ebben a pillanatban is.
Még azután is, hogy épp a házasságunkról beszéltünk.
– Mi van a céggel?
– Ha a Grupo Alcázar teljesen kiszáll, mindent elveszíthetünk. Beszélj az apáddal. Mondd meg neki, hogy tartsa fenn a befektetést.
Csak néhány másodpercig néztem rá.
És minden maradék szomorúság, amit addig éreztem, egyszerűen semmivé foszlott.
– Köszönöm.
Összevonta a szemöldökét.
– Miért?
– Azért, mert eloszlattad az utolsó kételyemet is.
Bementem, és becsuktam az ajtót.
Másnap kézbesítették neki a válási megállapodást.
Lemondtam a Villarreal cégben lévő összes részesedésemről, de követeltem mindazt, ami a házasságunk alatt szerzett vagyonból jogosan megilletett, valamint a közös pénzből kifizetett magánkiadásokat.
Sebastián először húzni próbálta az időt.
Aztán tárgyalni próbált.
Végül aláírta.
Azon az estén felhívott az anyja.
– Pusztán a büszkeségből tönkreteszi a fiamat.
– Nem, Señora Patricia. A fia csupán viseli azoknak a döntéseknek a következményeit, amelyeket felnőttként hozott.
– Segítenie kellene neki! Erre való egy feleség!
Nevettem.
– Érdekes. Amikor a felesége voltam, és tiszteletre volt szükségem, azt mondta, ismernem kell a helyemet. Most, amikor a fia pénzre szorul, hirtelen újra eszébe jut, hogy család vagyunk.
Letette a telefont.
Egy héttel később személyesen jelent meg.
Sofőr nélkül.
És minden nyoma nélkül annak a fennhéjázó magabiztosságnak, amely korábban mindig körülvette.
– Hibákat követtünk el – ismerte be előttem. – De te is eltitkoltad, ki vagy.
– Igen.
– Becsaptál minket.
– A vezetéknevemet titkoltam el. Nem a személyiségemet. Nem az érzéseimet. Nem a szándékaimat. Három évük volt megismerni engem.
Nem válaszolt.
– Ha tényleg egy nő lennék pénz, kapcsolatok vagy egy befolyásos apa nélkül, ma eljött volna bocsánatot kérni?
A hallgatása mindent elmondott.
– Gondoltam.
Soha többé nem jött vissza.
És a Renata elleni eljárás folytatódott.
Nem történt csodás ítélet néhány hét alatt.
A rendőrség nem rontott be egy étterembe, hogy teatrálisan bilincsekben vezesse el.
Voltak ügyvédek.
Szakvélemények.
E-mailek biztosítása.
Átkutatott számítógépek.
Hónapokig tartó nyomozás.
Renata azonban elveszítette az állását, és a nyomozati iratokban hivatalosan összefüggésbe hozták a bizalmas információk elsikkasztásával.
A nyomozás során valami más is napvilágra került.
Az adatokat egy versenytárs vállalat vezetőjének küldte el, akivel személyes kapcsolatot ápolt.
Csak ekkor értette meg Sebastián, hogy még Renata számára sem volt különleges.
Csak hasznos.
A Villarreal cége sem tűnt el huszonnégy órán belül.
Valójában.
Ami történt, talán még rosszabb volt.
A következő hónapokban két projektet kellett eladniuk, elbocsátották az adminisztratív személyzetet, és újra kellett tárgyalniuk az adósságaikat.
A Grupo Alcázar befektetése nélkül a teljes terjeszkedési tervet törölték.
Apósom végül kénytelen volt elfogadni egy új üzleti partner beszállását, aki átvette a vállalat irányítását.
Sebastián már nem volt vezérigazgató.
A cég túlélte.
A családnév a vezérigazgatói iroda ajtaján nem.
Apámnak soha nem kellett elpusztítania őket.
Egyszerűen felhagyott egy olyan üzlet támogatásával, amely már nem volt biztonságos.
És Sebastián túl későn fedezte fel, hogy sok ajtó, amelyről azt hitte, ragyogó tehetségének köszönhetően nyílt meg, valójában azért nyílt meg, mert a bátyám évekkel korábban diszkréten ajánlotta őt másoknak – miattam.
Amikor ezt megtudtam, kérdőre vontam Diegót.
„Miért segítettél neki?”
A bátyám megvonta a vállát.
„Mert szeretted őt.”
„Papa soha nem mondott nekem semmit.”
„Mert azt akarta, hogy egy nap magadtól ismerd fel, milyen ember Sebastián.”
„És te?”
👉 Olvasd el a befejező részt (5/5) >>
